Az önkénteskedésről

A bejegyzés 2012. nov. 28-án született.

Ez egy életmóddal kapcsolatos blog, de mivel az állatvédelem szerves része az életemnek, ezért gondoltam belefér ez a kis kitekintés. És hogyan máshogy tudnék leginkább segíteni az állatokon, mint önkéntes munkával? Persze a veganizmus is egy nagyszerű passzív módja ennek, de ezzel én nem elégedtem meg.

Az önkéntes "karrierem" egy szolnoki alapítványnál indult (volna) majdnem 10 éve. Azért csak volna, mert ott a kezdetektől azt láttam, hogy az egymás cseszegetésén kívül nem sok minden történik.

Aztán kb. 2,5 évvel ezelőtt, már Pesten jött a Futrinka. Rájuk találtam a neten, írtam nekik, hogy szívesen segítenék mint grafikus megcsinálni az anyagaikat, kampányaikat, meg minden olyasmit, amihez grafikus kell. Borzasztó kedvesek és lelkesek voltak, egyből látszott, hogy tulajdonképpen néhány fiatal lány összefogásából micsoda hatalmas dolgok jöhetnek létre. Hihetetlen mennyiségű energiát fektetnek bele, mindezt önkéntesen, munkaidő után, akár éjszakázva, sokszor saját zsebből finanszírozva, amit éppen kell, és évente 220-250 kutyának adnak új esélyt, ennyi kutyának mentik meg az életét. Úgy éreztem és azóta is úgy érzem, hogy a sok kamualapítvány között végre megtaláltam azokat az embereket, akiknek szívesen segítek, mert közösek a céljaink, nincs semmi sumákolás, semmi ügyeskedés, minden tisztán, törvényesen, és kizárólag a kutyák érdekeit szem előtt tartva zajlik.

De – persze itt is kell, hogy legyen egy "de" – az utóbbi időben a Futrinkán belüli személyi változások engem is megérintettek. Kriszta volt, akivel az elejétől fogva tartottam a kapcsolatot kampányügyekben, ő volt az, aki kézben tartott mindent, szervezkedett, rendezkedett, gondolkodott, és segített, együtt építettük fel a mai arculatot. Ő egyeztetett mindenkivel, a sokféle véleményt ő szedte össze, és próbálta összehangolni, amiből én az elején csak annyit láttam, hogy mindig variálnak, háromszor kell mindent újra csinálni, és úgy viselkednek, mintha fizető megrendelők lennének. Sokszor megfordult a fejemben, hogy hagyom a francba; ahelyett, hogy örülnének, hogy valaki ingyen segít, még extra elvárásaik is vannak. De mindig eszembe jutott, hogy miért csinálom. Nem a Futrinkáért, nem magamért, nem Krisztáért, vagy akárki másért, hanem a kutyák miatt. Maradtam.

Maradtam, és nem bántam meg, szép lassan rájöttem, hogy az a jó pár ember, aki véleményezi a terveket és beleszól a designba nem látja át, nem gondol bele, hogy mennyi munka van bennük, és Kriszta csak ezeket a véleményeket szedte össze és ezek miatt kellett újracsinálni sokszor a kiadványokat. Szép lassan megtanultam, hogyan kell úgy megcsinálni egy designt, hogy mindenkinek megfeleljen, legyen benne minden fajta kutyából (a Futrinka Egyesületnek 4 alcsoportja van: tacskó fajtamentés, magyar vizsla fajtamentés, német dog fajtamentés és az esélytelen keverékek mentése) lehetőleg egyforma mértékben, és ők is, azt hiszem, elkezdtek bízni a szakmai hozzáértésemben (ami egyébként sokat fejlődött az elmúlt években). Krisztával is megtanultuk kezelni egymást, összeszoktunk, megszerettem vele dolgozni, és megszerettem emberileg is.

És most ő megy, én meg nem tudom, hogy lesz tovább. És főleg nem tudom, miért történt ez így. Hogy lehet, hogy emberek, akik jóban voltak, ennyire össze tudnak veszni egymással, ennyire nem értékelik egymás munkáját, ennyire engednek az egónak, vagy ennyire nem értik egymást? Miért lehetséges ez, és miért nem tudják megbeszélni? Ennyire eltávolodtak volna a nézőpontok? Vagy mindenkit a saját, Futrinkán kívüli élete foglal le annyira, hogy nem veszik észre, hogy hullik szét a csapat?
Vagy ezt csak én látom széthullásnak?
Azt gondolom, hogy egy ilyen nagyszabású dolgot csak csapatban lehet véghezvinni, ezért törődni kell nem csak a kutyákkal, a pénzügyekkel, a számlákkal, a gazdajelöltekkel, hanem a csapattal is. Mint egy vállalatnál. Ha jobban megy az együttműködés, gördülékenyebb minden. Erre persze sem idő, sem kapacitás, sem ember nem jut. Ezért is szar, hogy Magyarországon nem támogatja az állam az állatvédelmet. Minden állatvédő szervezetnek a tagok szabadidejében, munka után kell megteremteni a tőkét és a feltételeket a mentéshez, szervezni mindent, mintha két állása lenne az embernek, emellett aztán nem is csoda, hogy egymással foglalkozni nincs idő.

De talán egy két jó okom mégis lenne rá: mert segíteni együtt jóval
hatékonyabban tudunk, és mert mindenki ugyanezért csinálja: hogy
minél több kutyának jusson egy meleg kis vacok, törődés, szeretet, igazi Gazdi.